Az előző bejegyzésben elég sok a
fotó és valójában én is ebből a fénykép-forrásból dolgoznék, ezért inkább egy
olyan összefoglalót választok, amit az olvasni jobban szeretőknek szánok. :)
Tehát, egy kis késéssel
következzen a beszámoló. A fantáziát el lehet ereszteni.
Az időjárás, a hangulat és a
környezet együttállása nem is lehetett volna tökéletesebb. Hideg esős idő, egy
szellemváros és maga a tragédia emlékei és árnyéka kézzelfogható közelségben.
Az eső azonban technikailag is jót tesz a barangolásnak, nincs felszálló por,
mint forró nyári napokon, amikor a látogatók porvédő maszkot kapnak.
Kievben a reggeli dugóból
kikeveredve, még 3 érdeklődővel egyetemben, - egy helyi szemrevaló hölgy, egy
dél-francia és egy ír srác - két óra autózás után érkezünk a 30 km-es zónához.
Belépő papírokat kapunk, nem lehet a területen csak úgy mászkálni, és komolyan is
veszik. Itt találkozunk a túravezetőnkkel, aki körbevezet a zónában, és ismeri
az erősebben szennyezett területeket („hot spot”). Van nála dózismérő
folyamatosan.
A zónák eleinte kör alakúak voltak,
de a szennyezettségi térkép felvétele után, egy nem szabályos alakzatot vett
fel, mivel először a szél észak felé fújt, majd kelet felé. Nem meglepő módon
ezért a "ground-zero"-tól délnyugatra fekvő terület ma már teljesen zöld zóna.
Az első megálló a tűzoltásban
részt vevő tűzoltóknak állított emlékmű. Szürkén, komoran adja vissza a
munkakörnyezetük hangulatát és azt, hogy valójában, akik legelőször bementek,
mit sem tudtak arról mi vár rájuk, egyetlen dolgot azonban nagyon tudtak, hogy
mi a feladatuk: a tűzoltás.
Tovább haladunk az ipari
területhez, egy VHF radart is látunk omladozó állapotban, aminek rakétavédelmi
feladatai voltak, majd átlépjük a 10 km-es zónát. Az abbamaradt építkezéseket
és hűtőrendszer tárolót is látjuk, mivel ide még egy 5-ös és 6-os reaktort is
terveztek építeni.
Kiszolgáló épületek, az elkezdett
reaktorok és az omladozó épületek között azonban még folyik a munka, kéthetes
váltásban, mivel utána el kell hagyni a munkásoknak a zónát egy kis időre. Van,
aki vállal egyfolytában 21-napot is extra pénzért, de többet már
egészségügyileg nem engednek. A munka a védelem és a felügyelet mellett, még
mindig kísérletezések, hogy milyen eljárásokkal lehet a nukleáris szennyeződéseket
csökkenteni.
A főútvonal melletti egyik falu,
teljesen a föld alá lett temetve, mert a szennyeződés olyan mértékű volt, hogy
az úton haladó munkásokat nagy expozíciónak tenné ki. A talajt is sok helyen
teljesen kicserélték, egy méteres vastagságban.
A Vörös erdő mellett haladunk el,
ami az egyik legszennyezettebb terület, az utak meg vannak tisztítva, tehát nem
lehet nagy baj, ha nem lép le az ember az aszfaltról vagy a betonról. A Vörös
erdőbe nem szabad bemenni, a munkásoknak maximum 20 perc lenne engedélyezett,
ha valami nagyon fontos munka lenne ott. Valószínűleg, ha az ember oda betéved,
nem lehet komolyabb egészségügyi következmény nélkül kijönni. Miután ezen a
területen a növényzet jelentősen lepusztult a közvetlenül a katasztrófa utáni
nagy radioaktív kitettség miatt, ma már úgy néz ki, mint akármelyik más erdő,
fűvel és aljnövényzettel, benne azonban a láthatatlan és halálos ellenség: a
szennyeződések.
A reaktor maga már nem is ennyire
veszélyes, legalábbis a szarkofágtól olyan 100 méterre, azonban itt a kemény
gamma-sugárzás dominál. A műemlék mögött a szarkofágnál 420 mikroröntgen/óra, a
műemlék takarásában ez lecsökken olyan 320-350 mikroröntgen/óra közé.
Összehasonlításképpen, a természetes háttérsugárzás 5-45 mikroröntgen/óra
között van. Itt már az általunk vitt indikátor is gyakran pittyeg. A reaktormag
legbelül már rég nem szorul hűtésre, de hőmérséklete konstans 39 fok
télen-nyáron. A betonszarkofágot azért tették rá mihamarabb, mivel a másik
három reaktor még üzemelt, 1996 illetve 2000-ig. Erre a kilencvenes évek elején
nagy szükség volt, mivel a Szovjetunió felbomlása után Ukrajnában elég nagy
volt az energiahiány.
Ezek után következik a barangolás
a szellemvárosban Pripaty-ban. Építése 1970-ben kezdődött és hivatalosan
1979-ben vált várossá. A tragédia napján 49400 lakosa volt, akiknek 2 nap alatt
kellett elhagyni a területet, gyakorlatilag otthagyva mindent. Az újabb
reaktorok építése miatt a város lakosságát eredetileg 78.000-ra tervezték.
A városon belül is követni kell a
vezetőt és nem túl messze elkódorolni tőle, mivel a város egyes részei más-más mennyiségű
szennyeződést kaptak. Kapunk is bemutatót egy „hot-spot”-ról, közelítve a
műszert a betonból kiágaskodó zöldterülethez (kb. 1100 mikroröntgen/óra). Itt
figyelni kell minden lépésre, szintén csak a beton a biztonságos. Nem ajánlatos
leülni sem.
Amit egy kicsit sajnáltunk, hogy
tavalytól kezdve az épületeken belülre nem nagyon lehet mászkálni, mivel az
állapotuk már annyira leromlott, hogy a benn tartózkodás rizikóját nem
vállalják, ezért sajnos az úszómedencét sem lehet megnézni belülről.
Az ikonikus körhinta felé
tartunk, amelyet még sohasem használtak, mivel mire üzembe helyezték volna,
menekülni kellett a városból, és egyébként is az egyik legszennyezettebb része
a városnak.
Kikötő is üzemelt Pripatyban, ami
mostanra egy zárt víztömeget alkot. Ennek kettős oka van, nem szennyeződik a
folyó, valamint a vízterületet ért szennyeződés sugárzását jól csillapítja. Nem
hagyják kiszáradni, a folyóból kap szivattyúkkal utánpótlást. Ha kiszáradna a
medre, az egy újabb szennyezettséget és annak terjedését okozhatná. A nehéz
elemek, uránszármazékok a víz alatt vannak szépen, vízoszloppal védve,
kiszáradáskor ezek a szél miatt a porral elszállnának más területre.
Egy volt cipőüzletbe azért
mégiscsak be lehet menni, elképesztő a látvány, otthagyott cipők, babák
fogadnak.
Érintetlenek a szovjet éra
jelképei is.
Késői ebéd a munkások
kantinjában, ahol szigorúan tilos a fényképezés. Csak tudnám miért? Egy
teljesen egyszínű szabványos étkezde, semmi érdekes nincs belül. Nem is engedik
bevinni a fényképezőgépeket sem. A francia srác azonban tiltakozik, és nem
hagyja az autóban a felszerelését. Meg is értem, többe kerülhet a cucca, mint
maga a transzporter amivel jöttünk.
A hideg miatt energiától
kiszívott szervezetnek és a komor hangulatnak nagyon jól jön a kaja, ami
emberes adag. Menü, és kötelező minden menüpontot elvinni, de nem bánjuk, hamar
befaljuk. Itt látunk először emberméretű szennyezettség-mérőt, amit nem tudtunk
lefényképezni, eszköz híján.
Egy rövid „szieszta” után továbbindulunk,
megnézzük a munkagépeket és robotokat, amelyek a takarításban vettek részt.
Vezetőnk megjegyzi, hogy sajnos a legégetőbb helyen, a reaktorban leginkább
biorobotokat használtak, akik vagy aznap, vagy 6 nap – 3 hét után meghaltak a
nagy sugárdózistól.
Elhagyjuk a 10 km-es zónát, és tartunk
Csernobil felé. Egy utolsó meglepetéssel szolgál még a Vörös erdő. Az autóban
mérve haladás közben a kitettség 700-800 mikroröntgen/óra, ami a szarkofágnál
mért expozíció kétszerese. Ezt a tényt kisebb döbbenettel fogadjuk.
Megnézzük Csernobilban a 25.
évfordulóra állított iparművészeti emlékművet. A múlttal való szembenézés
utolsó fázisa a mellette fekvő kert, amelyeken táblák jelzik a katasztrófa
során kitelepített falvakat. Temetőszerű, bár két hosszú sorba rendezve állnak
a táblák. Furcsa felfogni, hogy ez a 80-90 tábla nem egy-egy embernek állít
emléket, hanem egy-egy teljes falunak.
Egész jó tempóban haladunk, és
elérjük a 30 km-es zóna határát. Itt újra látjuk az emberre tervezett
szennyezettség-mérőt. Kötelező „kipróbálni”, mivel ez a kijelentkezés utolsó
előtti lépése. Szinte át kell ölelni a gépet, mivel a végtagokról is mintát
vesz, majd kinyitja a személyes sorompót.
Utolsó lépésként visszaadjuk a belépéskor
kapott papírjainkat és elköszönünk a vezetőnktől. Irány Kiev.
Útközben végiggondolva a
túravezető szavait, felötlik, hogy a 30-as zónán belül még dolgoznak és az
talán még emberi léptékkel felfogható időn belül újra lakhatóvá tehető, de a 10
kilométeres zóna le marad zárva örökre.